1 Lelkem összetört, napjaim kialvóban vannak: a temető vár énrám!
2 Bizony, gúnyolódásban van részem! Gáncsoskodásaik miatt virraszt szemem.
3 Tedd meg, vállalj értem kezességet! Ki más kezeskednék értem?
4 Mert szívükből eltávolítottad az értelmet, azért nem engeded fölülkerekedni őket.
5 Aki haszonért jelenti föl embertársait, annak a fiai hiába fognak sóvárogni.
6 Szóbeszéd tárgyává tett a népek előtt, olyan vagyok, mint akit arcul köptek.
7 Tekintetem elhomályosodott a bosszúság miatt, minden tagom olyan, mint az árnyék.
8 Elszörnyednek ezen a becsületes emberek, és az ártatlan felindul az elvetemült miatt.
9 De az igaz ragaszkodik a maga útjához, és a tiszta kezű ereje megnő.
10 De jöjjetek csak mindnyájan újra, úgysem találok bölcset köztetek!
11 Napjaim elmúltak, szétfoszlottak terveim, szívemnek vágyai.
12 Ők az éjszakát nappallá akarják változtatni, mintha a világosság közelebb lenne, mint a sötétség.
13 Ha abban kell reménykednem, hogy a holtak hazája a házam, a sötétségben vetettem meg az ágyam,
14 ha a sírgödröt kell atyámnak neveznem, a férgeket pedig anyámnak és nénémnek,
15 hol van akkor az én reménységem? Ki láthat itt reménysugárt?
16 Velem száll le a holtak hazájába, ha majd együtt a porba hanyatlunk.