1 A karmesternek, Jedútúnnak: Ászáf zsoltára. Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.
2 Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni.
3 Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. (Szela.)
4 Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom.
5 Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön.
6 Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem:
7 Vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata?
8 Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre?
9 Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.)
10 Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata.
11 Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira.
12 Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.
13 Szent a te utad, Istenem! Van-e oly nagy Isten, mint a mi Istenünk?
14 Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel.
15 Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József fiait. (Szela.)
16 Láttak téged a vizek, ó Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is reszkettek.
17 A felhők ontották a vizet, a magas fellegek mennydörögtek, nyilaid pedig cikáztak.
18 Mennydörgésed hangzott a forgószélben, villámok világították be a világot, reszketett és rengett a föld.
19 Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott.
20 Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron által.